Szabolcs, a magyarság egyik legrégebbi települése, a Tisza mellett, a Nyírség északnyugati peremén fekszik. Területe 5,88 négyzetkilométer, északról a Tisza ártéri síksága, a Bodrogköz határolja. Talaj típusos lösz, éghajlata mérsékelten meleg, száraz. Felszínét a régi, feltöltődő állapotban lévő Tisza-meder-maradványok és kisebb mocsarak tagolják. A falu határát a XVIII. században még nagy kiterjedésű tölgyerdők borították, a folyó partját széles sávban ártéri erdők szegélyezték. Az ármentesítési munkálatokig, a XIX. század végéig Szabolcs a földművelés, az állattenyésztés és az erdőhasznosítás mellett halásztelepülés is volt. Napjainkra a határ hetven-nyolcvan százalékát szántóként művelik.
A falu lakó- és gazdasági épületei a XIX. század végéig túlnyomórészt ártéri agyagból, földből és vályogtéglából készültek, tetőfedőként nádat használtak az akkor még csak egyutcás településen.
Szabolcs környékén a véletlen és a régészeti kutatások gazdag, aranyveretes szablyákkal, aranyozott ezüstlemezzel borított tarsolyokkal eltemetett férfi és turulmadarakkal díszített hajfonatkorongos női sírokat hozott a felszínre. Ebből a kutatók arra következtetnek, hogy a X. század első felében talán éppen Szabolcsban volt az az ötvösműhely, amely ezeket a tárgyakat készítette. S mivel ezek a leggazdagabb X. századi temetkezések a Kárpát-medencében, többen úgy vélik, hogy itt volt a magyar nagyfejedelmek szállása is. A magyar államalapítással - Géza nagyfejedelem és Szent István korában - keletkezett szabolcsi (Petőfi utcai) temető a falunkról elnevezett királyi vármegye itt kiépült központjában élt várnépek nyugvóhelye volt.
Az Árpád-kori megyeszékhely - a korabeli város - törvényekből ismert elméleti rekonstrukciója (a vár, az esperesi egyház, vezeklőház, tárházak, börtön, másrészt a váralja keresztelőegyháza, a szökött állatok befogadására szolgáló istállók, a piactér) ma még Szabolcsban csak részben igazolható. 1092. május 20-án I. (Szent) László király elnökletével itt összeült egyházi zsinat határozatai a magyar jogtörténet kiemelkedő alkotása, László király I. törvénykönyve néven maradt ránk.
A tatárjárás után - a királyi vármegyerendszer felbomlásával - a szerepét vesztett megyeszékhelyt IV. Béla király 1245-66 között a Szentemágócs nemzetség egyik dunántúli ágának adományozza, akik e helyről Szabolcsiaknak, később másik, adományba kapott Zemplén megyei birtokukról Olasziaknak nevezték magukat. A család 1382-ben történt kihaltával a birtok részben visszaszállt a királyra, aki ezt a Zemplén megyei eredetű Uporiaknak adta, részben az oldalágak, a Szabolcsiakba benősült, a forrásokban Fügedi-Fuló-Hegyaljai, végül Kisfaludi néven illetett család birtokában maradt. Az utóbbiak ellen 1418-ban és 1445 előtt az Uporiak részéről elkövetett gyilkosság miatt a Fulók a földjeiket a Szabolcs megyében birtokos Szakolyiaknak adták el, az Uporiak részeit - aztok kihaltával - I. (Hunyadi) Mátyás király foglalta le.
Míg a falunak a Szakolyiak által bírt része az 1735 körüli időkig, a család kihaltáig birtokukban marad, addig a király adományozási jogába tartozó részre az Uporiak leányági örökösei tartottak igényt. Hol több, hol kevesebb sikerrel. Az erősebb fél jogán szerzik meg a szabolcsi birtokrészt a Bátoriak, majd utánuk a Rákócziak, ekkor a falu egyharmad része a tokaji váruradalomhoz tartozik. A török pusztítása, a tokaji vár karbantartásával járó terhek miatt a XVII. század végére a település elnéptelenedett.
A Rákóczi-szabadságharc bukása után (1711) ezért kell részben magyar, részben ruszin jobbágyokkal megtelepíteni, s ezzel egy időben - bizonyára pénzbeli megváltás révén - jutott a falu új földesurak, a Garaiak, a Tőrösök s mások birtokába. Ők szintén hozták rokonságukat, így a XIX. század elején már nyolc földesúré a falu, akik ott is laknak (Szemere, Mudrány, Tőrös, Dobozy, Peti, Gúthy és Gogh család).
A község az 1900-as években éli ismét a fénykorát. Ekkor építik át teljesen középkori templomát új tornyot illesztve hozzá, s a XVI. század második felétől református falu új iskolát is létesít. Mindezt annak a Mudrány Andrásnak a végrendelete teszi lehetővé, aki 1892-ben kúriáját is a református egyháznak adományozza lelkészi lak (parókia) céljára. Sőt az egyházra hagyott földbirtokának a kishaszonbérbe adása lehetővé teszi, hogy a föld nélküli vagy a kisbirtokkal rendelkező falusi lakosság helyben maradjon, s ne az Újvilágban keresse a boldogulás útját.
Az 1880-ban még 651 lelket számoló falu népessége 1960-ra eléri a csúcsot: ekkor 831 fő a lakónépesség. Míg a XX. század első négy évtizedében a Tomory testvérek - a földbirtokos Zoltán, a falu főbírája és Dezsi, a falu református lelkésze - határozták meg a település mindennapjait, addig 1950 után a termelőszövetkezet lett a falu munkaadója. Ennek összevonása a szomszéd timárival, 1969-ben az önálló közigazgatás, 1976-ban az általános iskola elvesztése és a timárival való egyesítése oda vezetett, hogy a fiatalság a falut elhagyta, máshol letelepedve talált munkahelyre. Szabolcs az idősek faluja lett, lélekszáma alig 460 fő.
Igaz, kétszer a háború is átvonult a falun. 1919. július végén a Tanácsköztársaság katonái itt keveredtek tűzharcba az egyik bevonuló román hadosztállyal, s ez súlyos károkat okozott a református templomépületben, a tanítói lakban és a lelkészi lakásban. 1944. október végén pedig egy visszavonuló német alakulat felrobbantotta a templom tornyát, szerencsére a középkori templomépület nem dőlt romba, csak erősen megrongálódott. Akkor egy hónapig állt a Tisza vonalán a front, a lakosságot kitelepítették, javaikat a megszálló román és szovjet katonaság felélte.
Ma Szabolcs a múltjából él. Az 1969-ben megkezdett régészeti kutatások nyomán a XI-XIII. századi megyeszékhely fennmaradt emlékei beépültek előbb a mai megye - Szabolcs-Szatmár-Bereg -, majd az ország köztudatába. Ennek nyomán sor került a XI. századi alapítású, háromhajós román kori templom műemléki helyreállítására (1975-80), a Kárpát-medence egyik legjobb állapotban fennmaradt földvárának a karbantartására (1992 óta folyamatos munkával), a volt református parókia rendbetételére (1978-80) és múzeumi célú bemutatására. Ezek vonzák ma Szabolcsba az idegent, ám a fogadás infrastruktúrája még éppen csak alakulófélben van. S ott vannak a Tisza regényes szépségő egykori holtágai, a Kerek-tó, a Kis-Tisza, amelyek jelentős természeti értéket képviselnek. Szabolcs jövője ezek megőrzésén, élményszerő bemutatásán és propagandáján múlik.
